Modern mitológia - A haladás mítosza

"Haladjon Ön is a korral - süssön Váncza* sütőporral!"

Ebben a meglehetősen bárgyú szlogenben benne foglaltatik a huszadik század haladáskomplexusa. A "fejlődés", a "haladás" fogalma társadalmi szinten rendszerint a "technikai fejlődés" fogalmával azonosul. A technika ebben a században valóban rendkívüli intenzitással fejlődik, valami egyre gyorsuló, daganatszerű burjánzással, és fejlődése az általánosan elfogadott tézis szerint az emberiség javát szolgálja.

Nomármost, hogy mi az emberiség java, azt elég nehéz eldönteni. Még az egyes ember se képes egyértelműen meghatározni, mi a jó az ő számára, nemhogy egy többmilliárd egyedből álló individuumkonglomerátum. Az emberiség csak a kiválasztott vezetőkön keresztül képes önmagát és szükségleteit meghatározni. A vezetők kiválasztása pedig épp eléggé esetleges ahhoz, hogy ne a többség, és végképp ne az egész érdekeit képviseljék.

A vezetők elsősorban a saját érdekeiket képviselik, és e sajátos érdekképviselet hajtja a világot, úgymond, előre. De mielőtt személyiségvizsgálatnak vetnénk alá a politikusokat, meg kell mondanunk: semmiben sem különböznek az adott társadalom átlagemberétől, mindössze a befolyásuk alá vont folyamatok nagyobb horderejűek. A politikai vezetőket mindig gazdasági érdekcsoportok irányítják, a gazdasági érdekcsoportokat pedig a könnyű, gyors profitszerzés vágya mozgatja.

Nem térek ki itt a tőke működtetésének bonyolult közgazdasági kérdéseire, hiszen ezek tárgyunk szempontjából teljesen lényegtelenek. A tőke működésének egyszerű fizikai folyamata a következő: a tömegeket fogyasztásra ösztönözni, ugyanezekkel az emberekkel megtermeltetni a fogyasztási javakat, ezáltal termelésfüggővé tenni a fogyasztásfüggő egyént, akinek így közvetve érdekévé válik a fogyasztásnövekedés, amelye termelésnöveléssel lehet követni, ez viszont a technológia változását, finomodását, az úgynevezett technikai fejlődést eredményezi. Az egyén sajátos rabszolgaságban él ilymódon: részt vesz a termelésben, hogy fogyaszthasson, de a termelés profitjából nem részesedik olyan mértékben, hogy maradéktalanul kielégíthetné rafinált módszerekkel felajzott fogyasztási vágyait.

Az igazi paradoxon az a folyamattal kapcsolatban, hogy az irányítók sem vonhatják ki magukat a hatása alól. Ugyanolyan rabszolgái az általuk koordinált növekedési folyamatnak, mint foglalkoztatottjaik.

A kérdés kulcsa tehát a növekedés. Ez a kifejezés a fejlődés biológiai értelmezésével rokon, és ebben az értelmezésben valóban helytálló a "technikai fejlődés" közhely általános használata.

A mítosz hordozója a propaganda.

Az ember természetes fogyasztói ösztönét kihasználó és felnagyító reklámok tömeges elszaporodása a gyorssajtó elterjedésének időszakára - az 1800-as évek első harmadára - tehető. Módszerei az idők folyamán alapvetően nem változtak, csak finomabbak, aprólékosan kidolgozottak lettek. Ezeket megintcsak nem érdemes ehelyt boncolgatni, hiszen a huszadik század minden szülötte bőrén érzi a hatásukat. Annyit csak róluk: bizonyos áruk plakátjai szakrális ikonként működnek. Ilyen például a Coca-Cola**, ez a fertelmesen cukros, orvosságszerű szirup, amit a propaganda tett a világ legtöbbet fogyasztott italává. Sok jobb ital van, és szinte minden ital egészségesebb nála, de a plakátja a legeldugottabb koszfészekben megtalálható, és az automaták és globalizált gyorsbüfék révén kényelmes hozzájutni.

A másik jellemző példa a kék vászonnadrág, amelyet Lee*** óta mint praktikus és kényelmes utcai viseletet reklámoznak. Különleges szabása sokféle betegség okozója, esztétikailag valahol a "még hordható" és a "rém ronda" kategóriák környékén helyezhető el. Ennek ellenére a ceig munkásnadrág (farmer****) óriási karriert futott be, köszönhetően a körülötte dúló reklámhadjáratoknak.

Az efféle ikonok foglalják el a "modern" ember fejében a szakállas Öregisten, a mosolygó Buddha és a hurik között sétáló Allah helyét.

A propagandának köszönhetően fejlődő termelő apparátus pedig rákos daganatként burjánzik a bioszféra testén. A terjeszkedő fogyasztás a fogyasztók életfeltételeinek rohamos romlásához vezet. Ez azonban nem tántoríthatja el a reklámokkal elkábított tömeget a termelés-fogyasztás ördögi körében való részvételtől. (Dehogy ördögi kör! Mókuskerék ez, az ördög, ha létezne, jókat röhögne rajta.)

A fejlődés-rögeszme ad abszurdum vitelének legjellemzőbb mutatványa volt az úgynevezett "létező szocializmus". A huszas évek Szovjetuniójának legkézzelfoghatóbb vívmánya a villamosítás volt, amelyet valamely szellemes szocreál propagandista a külföld felé azzal népszerűsített, hogy az egyszerű muzsikok "Iljics lámpácskai"-nak becézik a villanykörtéket. Ami lehetett igaz is, de ez inkább az orosz néplélek reklámja, mint a villamosításé.

"Az ember legyőzi a természetet!" - hirdették a május elsejei transzparensek (Május 1. A Munka Ünnepe. Ezen a napon hordozták körbe nagy körmenetekben a szocialista tábor országaiban a legszentebb ikonokat: Marx*****, Engels****** , Sztálin******* és Lenin******** képeit.)

És valóban: folyókat térítettek el, hatalmas külszíni bányákat nyitottak, addig elképzelhetetlen méretű kohóműveket és fegyvergyárakat létesítettek.

A fejlődésnek ez a militarista értelmezése a háborúkban megszokott eredménnyel zárult: a legyőzött elpusztult. A terjedő sivatag, az olajos tundra, a kopaszra nyírt tajga a haladó szocializmus csodálatos győzelmének tanúbizonyságai. Ráadásul a fejlődés evolúciós elméletét a revolúciós elmélettel cserélték fel: a Sztálin által továbbfejlesztett lenini doktrína a "permanens forradalom"-ról nemcsak politikai, hanem gazdasági kategória is. Miután ennek rendelték alá az egyes ember minden életmegnyilvánulását, még a normál kapitalizmusnál is embertelenebb társadalmi berendezkedést sikerült teremteniük.

Korszakalkotó eredményük a mítoszalkotásban a kortárs vezetők mitológiai hőssé emelése. (Az istenkirályság intézménye már az ókorban is ismert volt, ez azonban nem hatott ki visszamenőleg a királyisten gyermekkorára, és nem próbálták a tudomány és a fejlődés abszolút mércéjeként beállítani az uralkodó összegyűjtött műveit.)

A totális fejlődésre alapozott rendszer összeomlott. Mivel ez volt a műszaki forradalomra alapult államkapitalista társadalom legdurvább formája, összeomlása komoly figyelmeztetés: hamarosan követni fogják a kifinomultabbak is. A természet folytonos változása nem enged meg olyan egyenes vonalú, töretlen és rohamos fejlődést, mint amilyet az újkor civilizátorai elképzeltek.

A természet katasztrófák sorozatán keresztül építi át meg át önmagát. Kész, berendezett, fejlett világokat képes kipusztítani, hogy újakat teremtsen helyettük. Nem kell másra gondolnunk, csak a dinoszauruszok kihalására. Nekik tragédia, a természetnek esély egy újabb világ-kísérlet létrehozására. És most itt a kísérlet eredménye: néhány milliárd ember, és újra egy fajspecifikusan berendezett világ. Itt minden az embert szolgálja, aki szentül hiszi, hogy az általa elindított fejlődés töretlen, és ez így mehet az idők végezetéig. A katasztrófa pedig már itt lapul a jól berendezett világban. A fehérjeszerkezetek rendkívül bomlékonyak. De hadd ne mondjak itt próféciát: a világnak nem lesz vége, legfeljebb a technikai civilizációnak, esetleg az emberiségnek. A természet él tovább, és űzi játékait.

Az utóbbi három mondatot azért írtam le, hogy ne mondja senki: tudtam, és mégsem szóltam előre.

*Váncza – egy úgynevezett márka,ilyen fantázianevekkel próbálták meg vonzóbbá tenni áruikat a huszadik század gyárosai.

**Coca-Cola: a század legnépszerűbb üdítőitala. Az amerikai kultúra két fő pillére a Coca-Cola és Miki egér.

***Lee: Amerikai szabó, a farmernadrág feltalálója.

****farmer: indigóval színezett vászonból készült nadrág. Amerikában a tizenkilencedik század végén kezdett terjedni, a huszadik század második felétől a globalizáció jelképeként szerte a világon viselik. A harmadik évezred elején kezd kikopni a divatból.

*****Marx, Karl: tizenkilencedik századi német közgazdász és filozófus, a kommunizmus kitalálója. Nem ezért szeretjük: fő műve, A tőke a kapitalista gazdasági és politikai rendszer alapos és megbízható elemzését adja. Megfelelő kritikával elemzései máig használhatók.

A Szovjetunióban szentként tisztelték, képe minden pártirodában ki volt függesztve.

******Engels, Friedrich: német közíró, filozófus. Marx társa az úgynevezett marxista filozófiai tézisek megalkotásában. Marx halála után ő terjesztette el a kommunista ideológiát szerte Európában.

*******Sztálin (Joszip Viszarionovics Dzsugasvili) Grúz származású forradalmár és államférfi. Lenin halála után ő szilárdította meg az úgynevezett proletárdiktatúrát az orosz birodalom területén. A második világháború után birodalma határai erősen Nyugatra tolódtak: fél Európa a szocialista táborba tartozott. Halála (1953) után az általa felépített birodalom viszonylag gyorsan felbomlott: halálának negyvenedik évfordulóját már Oroszországban is csak kisebb, elszántan nosztalgiázó csoportok ünnepelték meg.

*******Lenin: (Vlagyimir Iljics Uljanov) Orosz filozófus, politikus, államférfi. 1917-ben az Oroszországban a világháború okozta elégedetlenségből kirobbant forradalmat meglovagolva és továbbfejlesztve, létrehozta a Szovjetuniót. Német emigrációból tért vissza, első dolga volt különbékét kötni Németországgal: valószínűleg eredetileg a német titkosszolgálat megbízásából dolgozott. A lehetőség megragadásával viszont egy új világbirodalom alapjait rakta le, amelyet utóda, Sztálin szilárdított meg, ha nem is hosszú időre. Társadalomépítő kísérlete, ha nem is túl sikeres, történelmi távlatból szemlélve érdekesnek nevezhető.

Cigánybál a Hiltonban

Folytatásos regény a blogban!

Vigyázat! Szatirikus, ironikus, demoralizáló, destruktív! Csak erős agyizomzatúak olvassák! Idősebbek - akik emlékeznek az eseményekre - hamarabb abbahagyhatják!

Az illusztrációknak semmi közük a tartalomhoz. (A szerző)

És most elkezdődik!

A regényben kitalált személyek és helyszínek szerepelnek.

Ha valaki mégis magára ismer, gondosan titkolja el.

Csak vidáman, hölgyeim és uraim, csak vidáman! Ez az évszázad bálja, a cigánybál a Hiltonban! A cél jótékony, a menü elsőrangú, a vendégek válogatottak! Íme, díszvendégünk, a leendő miniszterelnök!

(gyomorbajos, szikár úriember, a pénzcsinálás minden trükkje a kisujjában, komolyan és savanyúan készül a feladatra. Az, hogy egy részvénytársaság helyett egy köztársaságot kell gazdaságilag gatyába rázni, nem oszt és nem szoroz. Ő oszt és szoroz, ő az, aki számít, átvitt és konkrét értelemben. Nem lép be a pártba, amelyik jelölte, neki a Kis Jóska nem parancsol, ő most nagyban játszik, és a harminckét lap között a Kis Jóska a tök fölső.)

A karót nyelt majdani jelöltet az örökvidám Gábor és az öregifjú Erzsike kíséri az asztalhoz, amely mellett főhősünk, Füles Géza is helyet foglal, bár nem miniszterelnök és nem is cigány.

Hogy mégis miért lett főhős, azt, ha megengedik, gyorsan elmesélem.

Az egész úgy kezdődött, hogy a Dévai Jancsit meghívták egy találkozóra. A meghívót a titkosszolgálat kézbesítette, ami azért volt gesztusértékű, mert Dévainak eddig a titkosokhoz nem volt másképp köze, csak mint megfigyelt személynek.

János urat kellemesen érintette, hogy a százados nem a börtönbe szóló meghívást közvetített, hanem egy titkos megbeszélésre invitálta, ahol a párton belüli ellenzék óhajtott konverzálni az alakuló polgári ellenzék tagjaival. A Magyar Szocialista Munkáspárt ugyanis elvezette az országot egy olyan mély szakadékba, amelyből már háborúval sem lehetett kimászni. Persze ezt egyedül nem lett volna képes megtenni, kellett hozzá a nagy testvér, a Szovjet Kommunista Párt hülyesége és tehetetlensége.

Dévai Jancsi tehát kivasalta a jobbik ingét, nyakkendőt kötött, és beült a nagy fekete autóba. A sofőr indított, és a történelem elindult Füles Géza felé.

Hősünkre eközben kollégái úgy néztek, mint tyúk a piros kukoricára, ugyanis megjelent egy könyve. Méghozzá nem valamiféle tanulmánykötet negyvenkilenc tizennyolcadik századi magyar költemény összehasonlító elemzésével, hanem egy mesekönyv.

Még furcsábbá tette a helyzetet, hogy a könyv először németül jelent meg. Aztán kisvártatva angolul is, amit rövidesen követett a magyar nyelvű kiadás. Ez nemcsak furcsa volt, de gyanús is. Az MSZMP iskolai szervezete hökkenten állt az esemény előtt. Megemlítették a városi pártbizottságnak szóló hangulatjelentésben, de nem foglaltak állást az ügyben. Az igazgatónő visszafogottan gratulált, aztán elkezdte keresgélni a hiányosságokat Füles Géza oktatói működésében. Olyan meg volt bőven.

Dévai Jancsit a nagy fekete autó egy vadászházba vitte. A vadászházat a találkozó előtt három titkosszolgálat vizsgálta át olyan szempontból, hogy csakis az általa elhelyezett lehallgató készülékek maradjanak a helyszínen. Ez az intézkedés azonban teljesen feleslegesnek bizonyult, mivel mindhárom szervezet beépített emberei részt vettek a megbeszélésen.

A téma egyszerű volt és magától értetődő: a meghívottakat udvariasan megkérték, hogy vegyenek részt olyan független civil szervezetek megalakításában, amelyek alkalomadtán képesek lesznek átvenni a politikai hatalmat, létrehozván a tömbpártrendszer helyett a többpártrendszert.

Dévai ötvenhat előtt is ült egy kicsit, ötvenhat után is. Óvatosan körülnézett a szobában: látott néhány cellatársat. A régi vallatók közül nem volt jelen senki.

Dévai egy építőipari vállalatnál dolgozott, mint több szakmával rendelkező szakmunkás, ugyanis nem ért rá diplomát szerezni. Amikor elkezdhette volna, folyton leültették. Evidensnek látszott hát, hogy épp őt kérik meg: segítsen már átépíteni kapitalizmussá a szocializmust. De a többi – csupa értelmiségi. Főként bölcsészek. Mit lehet ezekkel kezdeni? ...Végülis mindegy: az elvtársak át akarják adni a hatalmat, hát át kell venni tőlük.

Otthon hosszan emésztette a hallottakat. Nem sietett. A nagy rohanások nem vezetnek sehová, ezt megtanulta az elmúlt harmincegynehány év alatt.

Először a Szabad Kezdeményezések Társaságától kereste meg valaki. Dévai meghallgatta, és várt tovább.

Pár hét múlva azt mondta egy író két kisfröccs között:

– Valami alakul Lakitelken. Gyere el, ott lesz mindenki. A nemzeti oldalról főleg.

Dévai elment.

– A kukoricásban lesnek a munkásőrök – mondta valaki.

– Lefogják azoknak a kezét Moszkvából – dörmögte egy másik.

A lakitelki tanító kertjében felállított fóliasátorban jószerivel mindenki összejött, aki óhajtotta, hogy létrejöjjön a másik Magyarország.

Füles Géza közben munkahelyet váltott. A város öreg gimnáziumába szegődött, málló, vén falak közé, egy felvételi eredményeire büszke tantestületbe. A testületből kilógott az igazgató, aki közvetlen volt, emberi és határozatlan. Minden döntés előtt elrohant a pártbizottságra (legalábbis ezt beszélik róla), hogy kikérje a fölötte trónoló elvtársak véleményét, nehogy hiba csússzék az intézmény vonalvezetésébe. Emellett merész húzás volt részéről, hogy az iskolában oktató gyanús elemek gyűjteményét Füles Gézával szaporította.

Gyanús volt például az öreg könyvek őre, a költő-műfordító Nagy Álmos, aki ugyan orosz és ukrán költőket is fordított pudszámra, de nemzeti konzervatív beállítottságát sohasem rejtette véka alá.

Gyanús volt az iskolatörténész is, súlyos titkok tudója, egyszerűen azért, mert súlyos titkokat tudott. Mindettől függetlenül persze párttag volt, csakúgy, mint az áhítatos és hórihorgas Majláth Jóska, aki azért írta a hangulatjelentéseket a városi pártbizottságnak, hogy ne szerepeljen bennük: ő családostul minden vasárnap ott ül a nagymisén. De gyanús volt a sporttörténész tornatanár is, aki – bár karriert akart építeni, ezért igyekvőn és aktívan részt vett a pártszervezet ülésein – szélsőségesen nacionalista és magánbeszélgetéseiben keményen rendszerellenes volt. És gyanús volt maga a párttitkár is, aki annak ellenére, hogy apósa a város közfélelemnek örvendő ávósa volt, Szekfű Gyula szellemében tanította a magyar történelmet.

Mindezek a gyanús egyének az öreg könyvtárban gyülekeztek. Ha a titkosszolgák komolyan vették volna a dolgukat, bizonyára lehallgató készüléket helyeznek el a teremben. De a három per hármas ügyosztály ezerkilencszáznyolcvanöt óta már nem volt olyan tettrekész és fürge, mint annak előtte. Az ügynökök még működtek, de jobbára a hagyományos történetmesélés szintjén adták tovább az információkat.

Persze az információk az utóbbi időben annyira feldúsultak, hogy az ügynökök, a bőség zavarával küzdve, igazából nem tudták, mit jelentsenek, és mi az, ami nem érinti a lényeget. Épp ezért, ha a gyanús alakok között lett volna beépített ember, ugyancsak megzavarodik, mivel az elhangzó tézisek és antitézisek forrásai és eredői jobbára a moszkvai újságok voltak, mivel ott javában dúlt a glásznoszty és a peresztrojka, míg nálunk a párt és kormány a keletnémetek kiengedésének dicsfényében feredőzött.

Egy teljesen átlagos nap semmivel sem kitűnő délutánján (nem volt például zivatar, sem verőfényes napsütés, a szél sem fújt jobban vagy kevésbé, mint máskor) Dévai találkozott a buszmegállóban Füles Gézával.

– Nálunk is meg kellene alakítani ezt a Fórumot – mondta – megbízható embereket keresnek, akik hajlandók egy kis kockázatot vállalni a szocializmus lebontásáért. Lesz egy összejövetel...

Füles Géza bólintott.

– Ott leszek.

A történelem keze lecsapott. Markába szorította a kapálózó Füles Gézát, és nem engedte el.

Ha most megkérdeznék Füles Gézát, mi a történelem, azt válaszolná:

– A történelem egy dög. Egy jellemtelen szemétláda, de amúgy egészen kellemes fickó. Azóta sokat söröztünk együtt, elmesélte, mire volt jó neki ez az ügy. Egyébként az egészet rákente a főnökére meg a médiára, de ez nem változtat azon, hogy ő végezte el a piszkos munkát.

Persze nem kérdezzük meg Füles Gézát, mert kit is érdekelne az ő véleménye? A történelmet biztosan nem.

Mindenesetre főhősünk elment arra a bizonyos összejövetelre, méghozzá feleségestől. Mert volt neki felesége, sőt gyereke is. Ilyen körülmények között borzasztó nagy könnyelműség gyanúsnak lenni, fokozottan és kiemelten gyanúsnak lenni pedig egyszerűen felelőtlenség. Márpedig azok után, amiket erről az úgynevezett alakuló ülésről jelentettek a hármas ügyosztálynak, Füles Géza olyannyira gyanús lett, hogy arra már jelző sincsen. A neje, az csak egy kicsit lett gyanúsabb, mint eddig: izgága kádergyerek, a hetvenes években ultrabalos volt, most megnézi, milyen az, amikor demokráciát játszanak, de majd elfelejti. Mert ez az egész csak játék, elvtársak, egy apró botlás a lenini úton, egy kis malterhiány a szocializmus építésében, de hamarosan úrrá leszünk a nehézségeken. És akkor aztán lecsapunk. Az olyanokra főleg, mint ez a Füles. Meg a Dévai, akivel az utóbbi húsz évben kesztyűs kézzel bántunk. Még írni is hagytuk, és úgyszólván sohasem zártuk be.

Egy megfelelően bemikrofonozott teremben aztán végképp megalakult a mocsarasbesenyői MDF-szervezet.

Sajnos, hogy a környülállásokról és a dolgok mibenlétéről valamiféle (bárha csak szubjektív) fogalmat alkothassunk, kénytelenek vagyunk nehány szót szólni Mocsarasbesenyőről is.

A város Ung és Berek megye székvárosa. A Lapos folyó partján fekszik, amely folyót a macska ugyan nem tudja átugorni, de egy közepes méretű farkaskutya akár egész nap átugrálhatja, oda-vissza. Állítólag valamikor hatalmas, pocsolyás semlyéket képezett a folyó a mocsarasbesenyői vár körül. Vagy százötven éve azonban a folyót mederbe szorították, a mocsarat kiszárították, a várat meg téglánként elhordták a város építéséhez, de olyan akkurátusan, hogy egy alapfal sem maradt belőle, amit a régészek kopogtathatnának a hosszú nyelű kalapáccsal. Valamikor a huszadik század dereka táján tettek az egyik bástya helyére egy oszlopot egy szélkakassal, mellé egy táblát, amire rá volt írva, hogy itt állt Mocsarasbesenyő vára, amely túlélte a török szultán, Savoyai Jenő és Béri Balogh Ádám ostromát, de belepusztult a praktikus és takarékos városépítő polgárok buzgalmába.

A városban van színház, mozi, gyár, kórház, több temető és iskola, még annál is több kocsma, és legalább három felekezetnek van temploma. Létezik továbbá pártház, kultúrház, megyeház és tanácsház, Kossuth-szobor és Lenin-szobor, egyszóval tipikus magyar megyeszékhely. Persze vannak egyéni vonásai is: akik valaha erre jártak, biztosan emlékeznek a kifordított fürdőszobára emlékeztető, csempével borított kultúrházra, és az ország legrondább szállodájára, amely a főtéren áll.

De ne legyünk igazságtalanok: tulajdonképpen ez egy szép kis századfordulós polgárváros, némi paraszti ízzel – csak a hatvanas-hetvenes években egy kicsit hirtelen nőtt meg. Ettől a szocialista városhizlalástól a polgársága is olyan munkás-paraszt lett, igazi szocialista embertípus, itt-ott egy kis értelmiségi beütéssel. De az értelmiséget nagyon be kellett ütni, mint bükkfába a szeget, mert a város nem nagyon akarta befogadni. Egyetlen alkotó értelmiséginek sikerült a létező szocializmus évtizedeinek folyamán beépülnie a város testébe, annak is úgy, hogy nem vették észre időben. Mire Mocsarasbesenyő észbekapott, Zakós Gedeon már országos hírű költő volt. A munkáját, mint megyei hivatalnok, elvégezte, ráadásul mindenféle díjakat kapott, így aztán nem volt mire föl kirúgni. Pedig még a pedigréje se volt rendben: nem volt egy munkásparaszt származék, és a családban volt leventeoktató is, ami ugye pártszempontból enyhén szólva zavarónak mondható körülmény. Csak ne írna olyan jó verseket! (Legalábbis a Kossuth-díj-bizottság azt mondta, hogy jó verseket ír.)

A többiek így-úgy vergődtek a felszínen, a város mélyébe nem tudtak behatolni. Különösképp a színház volt idegen test. Ezek a csepűrágók, akik itten suttyomban rombolják az épülő szocializmust! De támogatni kell a nyavalyásokat, mert egy-egy bemutatóra – a jóég tudja, miért – csak úgy özönlenek a pesti főelvtársak, Volgával, Csajkával. Ennyi csajka utoljára a háborúban volt a színház környékén. Na, hát még a végén büszkének is kell lenni rájuk!

Folyt. köv.