„Elvtárs, a csákányt – ellopta valaki…” – énekelte Hofi annak idején a szocialista brigádok indulóját. A csákányok azóta is lopódnak, a létező szocializmus egyik legszebb öröksége ez. A hetvenes években a köztulajdon elmagánosítása még így zajlott, kicsiben. A ruhagyárból a lábszárukra tekerve hozták ki a szövetet a szabók, a műanyaggyárban a kertészeti fólia magánkiszállítását a gyári rendész szervezte, a kenyérrel teli zsákokat a pékek a gépműhely kerítésén adták át a szerelőknek. Mert a gépműhelyből csak gépalkatrészt nem lehetett kivinni, kenyeret, azt amennyit akartak. Volt bányász-munkásőr ismerősöm, aki egy szobányi csákányt, fejszét, robbantózsinórt, ácskapcsot, szöget halmozott föl a föld alatti állami tulajdonból. Nem lehet hát csodálkozni, hogy mai vezéreink, akik a szocializmusban szocializálódtak, úgy tekintenek az állam tulajdonára, mint eltulajdonítható, sőt eltulajdonítandó vagyonra.
Csak most csákány és szög helyett gyárat, földet, ingatlant, akár egész falvakat vagy városrészeket tulajdonítanak el. Közkeletű vélekedés, hogy aki kicsiben lop, azt megbüntetik, aki nagyban, azt megválasztják. Persze a gyanúsítgatást mindannyian felháborodottan utasítják vissza. Mert nincs bizonyíték. Nem érhető tetten, aki székházeladásból, kormányzati negyed-tervezésből, reptérmagánosításból gazdagszik meg. Ha pedig már meggazdagodott, beszél helyette a pénze. Szocialista vezetésű vadkapitalizmusunkban mindent meg lehet vásárolni. Legalábbis azt mondják. Mert ugye bizonyítékok, azok nincsenek, én pedig nem vettem politikust, rendőrt, köztisztviselőt, nem nyertem „levajazott” pályázatot – és nem csak azért, mert nincs rá pénzem, hanem azért is, mert erkölcstelennek tartom.
Nem magamat akarom példának állítani, hanem arra szeretnék rámutatni, hogy a normális emberek nem tartják normálisnak ezeket az állapotokat. És 1988-ban, amikor lehetőség nyílt rá, ezért kezdtük el a szocialista rendszer lebontását, ezért gondolkodtunk rendszerváltásban. Ugyanis szerettünk volna magunknak és néhány barátunknak (konkrétan ennek a majdnem tízmillió határon belüli normális, becsületes magyarnak) egy olyan országot, ahol jól érezzük magunkat. Csak hát nehéz ezt a csákányeffektust leküzdeni.
Akit negyven évig arra oktattak, hogy „tied a gyár, magadnak lopod”, az nem hagyja abba csak azért, mert elmúlt a „létező szocializmus”. Az meg valószínűleg a mi hibánk, hogy továbbra is hagytuk hozzáférni az ilyen mentalitású embereket az ország vagyonához. Sőt mi több, rájuk bíztuk. Mármint a szavazók többsége rájuk bízta. Ebből persze nem következik egyenesen, hogy a szavazók többsége nem egészen komplett, csak az, hogy nincs rutinunk a demokráciában. Hogy klasszikusra hivatkozzak: Hemingway írja a Castro előtti Kubáról, hogy a Havanna egyik külvárosába vezető vízvezeték azért nem készült el az elmúlt tizenkét évben, mert ha elkészítették volna, akkor mit ígért volna a főpolgármesterjelölt a következő választás előtt? Nem beszélve arról, hogy a kampányt is finanszírozni kellett valamiből.
A mai Magyarországról tucatjával lehetne hozni a hasonló példákat – de eszemben sincs példálózni, ugyanis nincs bizonyítékom. Vagy ha van, szomorúan bár, de eltitkolom, mert még szeretnék néhány évtizedig élni. Tekintsék úgy, hogy ezt a jegyzetet meg se írtam. Vezetőink talpig becsületesek, Magyarország nem a panamák lápvilága, műveljük kertjeinket és vegyük tudomásul, hogy ez a világ a lehetséges világok legjobbika. Én se teszek mást; legfeljebb előveszem a régi bakelitlemezt, és meghallgatom a szocialista magyar humor klasszikusát, amint énekli az új Magyarország dalát: „elvtárs, a csákányt – ellopta valaki…”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése